Tiszamogyorós története

Nevét a terület jellegzetes növényéről, a mogyoróról kapta, ennek ellenére ma már sajnos nyoma sincs az Árpád-kori mogyoróbokros ligetnek, sőt mogyoróbokrot is csak elvétve lehet találni. A falualapítói a Gutkeled nemzetség tagjai voltak. Legelső említése 1297-ből maradt fenn. Az oklevél szerint korábban Monoros nevű szántóföldet a szomszédos Benkkel együtt Apaj fia Apaj ispán rokonainak adta. Úgy tűnik a birtokot kiváltották a zálogból, mert a XIV. század első felében Apaj fia István, szlavón vicebán volt a birtokosa 1342-ben bekövetkezett haláláig. Ezt követően az oldalági rokonok, a Bacskaiak és a Berencsiek hosszú pereskedés után felosztották Apaj fia István birtokait egymás között. A bacskaiak a Dráván túli területeket kapták, a Berencsiekéi lettek a nyírségi falvak, köztük Mogyorós. A XVI. Század végéig a Berencsi családból kiszakadt Anarcsi Tegzesek birtokolták. E család utolsó tagja volt a hírhedt Anarcsi Tegzes Borbála aki, korábbi udvarlóját, Bornemissza Miklóst kerecsenyi kúriájában éjszaka álmában embereivel lekaszaboltatta.1588-ban említést tesznek Anarcsi István kúriájáról. Az Anarcsi részt 1588-ban zálogba vette Lónyay Gergely, aki nemsokára fegyverrel támadt a falura. A ma is élő családok közül már ekkor többen itt éltek: Berta, Fónagy, László, Ésik, Szél. A Szalmaságiak az 1620-as években, a Fodorok 1660 körül telepedtek le a faluban. 1678-ban, a Bacskay-Újlaki György elhunyta után a falu királyi kincstárra szállt.1683-ban a Vay család kapta adományként. 1720-as országos összeírásban mindössze 8 jobbágycsaládot jegyeztek fel, de ennél biztosan többen éltek a faluban. 1746-ban Vay Borbála kezével gróf Teleki János is földesura volt. 1784 után Czobel Borbála birtokaként már 282 lakos élt benne. A mogyorósi református anyaegyház 1747-ben jött létre gróf Vay Borbála asszony jóvoltából. Korábban Mándok filiája volt. Szabolcs vármegye katonai leírói 1782-85 között Mogyorós néven jegyezték fel, ekkor a falunál a homokbuckák között egy nagyobb ritkás erdő húzódott. A rétjei bozótosak, nagyon mocsarasak voltak a nagyobb ki nem száradó mocsarakat nád nőtte be. Eperjeske irányába homokbuckák sora húzódott, az ezer lépésre folyó Tiszán volt egy komp. Fényes Elek Geographiai szótárában (1851) Mogyorós faluként szerepel 406 lakossal, termékeny gabonaföldekkel. A Tisza sokszor rontott rá a falura, amely mindig arrébb, a mai negyedik helyére költözött.  Szabolcs vármegye monográfiája (1939) már a jelenlegi helyén mutatta be: az 1620 hold területű, erdős, legelős település 873 lakosának az őstermelés nyújtott megélhetést a kis- és törpebirtokokon. A századfordulón a falu látványos fejlődésen ment keresztül, lélekszáma átlépte az ezret, ekkor épült ki a Mándok felé vezető új utcája (a mai Szabadság utca, korábban Erzsébet utca).
Nevezetességeink közé soroljuk a mogyorósi református templomot, mely 1830-ban épült.  Tiszamogyorós egyik szomszéd település Lónya, ám a két községet a Tisza elválasztja. Gróf Lónyay Menyhért nevéhez fűződik a két település között működő komp létrehozása.
A Főnix Camping pedig nagy szeretettel várja látogatóit, ahol biztosítani tudjuk a nyugodt körülményeket az üzleti tárgyalások, munkaebédek, vállalati rendezvények, s csapatépítő tréningek lebonyolítására.
A lakosság 693 fő. Tiszamogyorós községünk a járási székhelytől, Záhonytól 17 km-re, a megye székhelytől, Nyíregyházától 67 km-re található.

 

...

 

2020.07.20

Ésik Zoltán (1920 - 1986)

Emlékezünk egy felejthetetlen, kiváló szaktanárra, egy ízig-vérig pedagógus-egyéniségre, aki sokunkban hagyott maradandó nyomot. Szegeden, de az ország egész területén sok-sok tanitványa, baráta, munkatársa őrzi emlékét.

1920. május 12-én Tiszamogyoróson látta meg a napvilágot, itt járt elemi iskolába is. Kisvárdán a Bessenyei Gimnáziumot, Sárospatakon a református Tanítóképzőt végezte. őszinte csodálat ébredt bennünk, amikor egy osztálykiránduláson mesélt nekünk az alma materéről. Ma már mi is ilyen hálás szívvel gondolunk gimnáziumunkra, melyben Neki is maradandó szerepe volt.
1941-ben Szegedre került a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola biológia- földrajz-kémia szakára. Mindig is szerette embertársait, jobbítani akarta jövőjüket. Részt vett a Bethlen Gábor Kör tagjaként a falukutató mozgalomban, melynek irányítója Kiss Sándor (a Parasztszövetség későbbi elnöke) volt. Vele még Sárospatakon ismerkedett meg és szövődött barátságuk. Tagja volt a Soli Deo Gloria református ifjúsági diákszövetségnek, amely nyaranként a balatonszárszói üdülőjében konferenciákat szervezett. Egy életre szóló élményt jelentett számára, hogy 1943-ban a balatonszárszói konferencián hallgathatta Veres Pétert, Németh Lászlót.
A háború őt is magával rántotta. Még tanulmányait sem fejezte be, amikor néhány hetes kiképzés után az orosz frontra került. 1945-1948-ig Leningrád környékén volt hadifogoly. 1948 után fejezte be a főiskolát, majd két évig tanított általános iskolában Algyőn, ill. a szegedi móravárosi iskolában. A sors abban az időben vezérelte a Radnóti Miklós Gimnáziumba, amikor mi születtünk, s itt szolgált nyugdíjba vonulásáig.

Elvhű ember volt. Meggyőződését mindig is vállalta, nem volt megalkuvó, képmutató. Érthető, hogy nem volt kedveltje az akkori rendszernek, mégis kiemelkedő munkája elismeréséért megkapta az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést.

Amikor az első osztályba kerültünk, igencsak megilletődött félénk gyerekek voltunk. Szorongásunkat erősítette a nagy zord épület, sok szigorú tekintetű tanár és a sok gyerektárs (sokunk első városi iskolája volt ez). Mindjárt az elején kaptunk egy biztos fogodzót, Zoli bácsit, osztályfőnökünket, aki — mint egy tyúkanyó — vett bennünket szárnyai alá.

Igaz, ami igaz, szigorú volt, de személye valami megmagyarázhatatlan derűt, szeretetet
sugárzott. Szigora ellenére személyisége melegséget sugárzott felénk, és ez akkor annyira jól esett nekünk. Már akkor megéreztük — talán tudat alatt —, hogy egy nagyszerű pedagógussal, emberrel hozott össze a sorsunk.

Soha nem volt hivalkodó, s ez biztonságérzetet adott. Keze alatt mindannyian egyformának, egyszerű gimnazista diáknak éreztük magunkat. Mindenkivel tudott bánni. Kézen fogva vezetett minket a kultúrák viselkedés és a tudás elsajátításának rögös útján.

— Édes fiam! — mondta nem egyszer, vészjóslóan felemelt mutató ujjával megfenyegetve a tettest.

Haragja jogos, kiérdemelt volt, de már akkor is éreztük, a következő másodpercben legszívesebben megsimogatta volna a fejünket. De nem tette! Miért? Sajnálta tőlünk szeretetét? Dehogy!

Az Életre nevelt bennünket! Tudta, hogy egyszer mi is leszünk szülők, gyermekeinkből nekünk kell embert faragni. Már most meg kell tanulni mérlegelni a tetteket, felismerni a rosszat és a jót. De — és ezt is éreztette velünk —, még ha haragját mutatta is, kisugárzott mögüle az őszinte nevelőszándék, mi több, az irántunk érzett szeretet vezette ujját. Akkor is, amikor bevéste a naplóba a „horgas fejű galandférget", az egyest, de akkor is, amikor szemet hunyt némely csínyünk fölött. (És mi még azt hittük, hogy túl tudtunk járni az eszén...)

Az Életre nevelt bennünket! Kinyilvánította őszintén véleményét történelmünkről, társadalmunkról. Nem takargatta az anomáliákat, a visszásságokat. Magyarnak nevelt bennünket. Örökre feledhetetlen élménye maradt mindenkinek, aki ott volt akkor Széphalmon, a Kazinczy Ferenc Mauzóleumnál, holdfényben egy csillagos estén, egy fárasztó kirándulásos nap után. Amikor előkereste a múzeumőrt, hogy mesélhessen nekünk, taníthasson ben-nünket egy ilyen példakép hamvai fölött.

 

Nem egy tantárgyat tanított, hanem az Életet, a maga összetettségében. A humánum sugárzott belőle, hogy belénk vésődjön. Sikerült is összekovácsolnia olyan közösségeket, akik húsz-harminc év után is úgy találkoznak, mint ha most keltek volna ki az iskolapadból. Ez az Ő érdeme!

Köszönjük neki.
Szerető és hálás szívvel gondolunk rá.

az 1964-68-as radnótista
biológia-kémia tagozatos osztály tanulói

( Ezen írás megjelent: A biológia tanítása folyóirat 1994/novemberi számában)

Idézet a Szegedma Hírportálról (2015/03):

A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium egykori biológia tanárára emlékezve neveztek el termet és állítottak domborművet a volt tanítványok szombaton.

A második emeleti terem az 1972-ben végzett 12.D osztályos tanulók osztálya volt, élén

Ésik Zoltán

(vagy ahogyan sokan emlegetik, Zoli bácsi) osztályfőnökkel, egykori biológia tanárral. Negyvenkét év távlatából döntött úgy az osztályközösség, hogy az évtizedeken át az iskolában oktató pedagógus tiszteletére, valamint szeretetük jeleként domborművet avatnak a mellett a terem mellett, amely négy éven át második otthonukként szolgált. A szombati avatóünnepségen

Gál Béla

igazgató is beszédet mondott, aki Ésik Zoltánról, mint rendkívül pedagógusi vénával megáldott oktatóról emlékezett meg. Úgy fogalmazott, az egykori diákok

Szabó Gábor

szobrász domborműves munkájával visszacsempésztek egy szeletet osztályfőnökük iránt érzett tiszteletükből és szeretetükből. Ésik Zoltán ugyanis nemcsak oktatói, hanem nevelői elhivatottságáról is híres volt, s bár szigorú tanár hírében állt, a teljesítményt mindig megfelelő módon elismerte. Hasonlóképp emlékezett vissza a gimnáziumi éveire

Dux László

, az SZTE ÁOK Biokémiai Intézet tanszékvezetője is, aki volt tanítványként vett részt az ünnepségen. Saját tapasztalatból tudja, hogy Ésik szakmai elhivatottsága nyomott hagyott a diákok pályáján, ő is a Radnótiban szertett bele a természettudományokba. A bronz dombormű leleplezése után

Ésik Olga

az egész család nevében köszönetet mondott az 1972-es ballagó osztálynak és az iskola vezetésének, amiért édesapja neve az ország egyik elismert gimnáziumában tovább maradhat fenn az utókornak.